HO:A in da Seoul!

Amikor megérkeztünk Szöulba, azt hittük, ennél rémesebb időjárással nem lehet dolgunk az út folyamán. Aztán leutaztunk Pusanba, és rájöttünk, hogy hatalmasat tévedtünk. (Eszti szerint ez nem így van de most jól lehurrogtam hogy dehogynem. Mint egy főnök! [Eszti válasza: Lófaszt.]) Nos tehát!
Hétfőn reggel, csodával határos módon sikerült időben fölkelnünk! Nyilvánvalóan a pusani kiruccanás és a nem lekésendő busz gondolata eléggé motivált ebben, mindenesetre ettől függetlenül a dolog még semmit sem veszt hősies mivoltából. Készülődés közben Balcsi, az egyetlen, megjelent a szobánkban, és a kezünkbe nyomott egy meglehetősen alapos, kézzel írt útmutatót, aminek segítségével egy könnyes búcsú után könnyedén eltaláltunk a szöuli buszpályaudvarra, ami egy kicsit egyébként olyan mint a Stadionok, csak egy kicsit nagyobb. A buszunk 11.30-kor indult, mi pedig elfoglaltuk a hátsó, ötös sort, mint egy főnök. (Eszti: Mint öt főnök! Kriszti: De mi egy nagy főnök vagyunk! Eszti: De akkor már vezérigazgató, légy szíves!) (Anyu, apu, a “mint egy főnök” magyarázata később érkezik!)
A busz egyébként irtó kényelmes, gyors, valamint Krisz szavajárásával: “és így bazmeg!!”, szóval a négy és fél órás út körülbelül tíz percnek tűnt, mondjuk talán azért is, mert mind az öten végigaludtuk az egészet. A táj csodálatos volt, már amennyit láttunk belőle; hegyes-dombos-tavas-gyönyörűs, meg ilyenek, erről valahol az éterben mintha lennének fotók, majd előkeressük őket, de nem most, mert… Hát a főnökök nem érnek rá mindenre.
Aztán megérkeztünk, “és így Pusan arcba vágott” (aki eltalálja, kitől származik az idézet, az nagyon ügyes, és minden bizonnyal rendszeresen olvassa a blogunkat, tehát szeretjük! vagy nem. <3). Egyrészt, itt MINDENKI gyönyörű. De úgy effektíve és konkrétan. És amikor azt mondjuk, hogy gyönyörű, akkor azt értsétek is úgy, hogy GYÖNYÖRŰ. Fiúk, lányok, idősek, fiatalok, babák, mindenkik. Valószínűleg az itteni vízben lehet valami, de hát ki tudhassa.
Legnagyobb örömünkre Pusanban legalább olyan könnyen tájékozódunk, mint Szöulban, így hát nem is telt bele sok időbe, mire megtaláltuk a metrómegállót, ahová Adam, az egyik szállásadónk kijött elénk. Azoknak, akik nem tudnák, Pusanban couchsurfingeltünk; a CouchSurfing egy nemzetközi szervezet, magyarra fordítva (Eszti szerint) kanapéturizmus. A honlapjukra regisztrálhat az ember szállásadóként, utazóként és mindkettőként egyaránt, a lényege pedig abból áll, hogy hotelek helyett ingyen és bérmentve magánembereknél száll meg, kanapékat és nappalikat sajátítva ki, nyehehe. A mi szállásadóink, Nicole és Adam, egy fiatal amerikai pár, akik angolt tanítanak itt Pusanban - és olyan kérójuk van, mint az álom. Mármint ez alatt ne sokezercsillagos luxust értsetek, hanem épp megfelelő méretű, barátságos kis lakást, pár köpésre az egyik legforgalmasabb metróállomástól.
Miután lepakoltunk, utunkat Pusan legnagyobb és leghíresebb strandja, Haeundae felé vettük, mivel Nicole és Adam ezt ajánlották nekünk elsősorban, a mozgalmas éjszakai élet miatt.
Hát mozgalmas, na az volt. Na és akkor most átadom a laptopot Krisznek és Esztinek, mert igazán írjanak most már ők.

Basszus, Rozi, erről nem tudunk kulturáltat nyilatkozni. Na de próbálkozzunk. Ha még emlékeztek a fent említett mindenki gyönyörű részre, ha azt most képzeljétek el tízszeresében, egy zsúfolt utcán az éjszakában. A tengernél. HÁT JÓ! A tenger hívó szava most kivételesen erősebb volt, mint az őrülten korgó gyomrunk, így minden tartásunkat elveszítve, ötévesek módjára rohantunk bele a Keleti-tengerbe (az elvetemült japánok szeretik ezt  Japán-tengernek hívni, de mi tudjuk, hogy az KELETI-tenger és pont. - Eszti) Ismét ot vagyunk, hogy lehetetlen leírni azt a látványt, ami elénk tárul, ami ott van a parton, a fények (FÉÉNYEK!! LIGHTS GO ON AGAAAAAIIIIIIN - bocsi…) a rengeteg fiatal, akik ide járnak le csoportosan és egyszerűen csak … mindenki jól érzi magát. Na de azé utána má télleg kajálni kelet ( - ezt most így hagyom, véletlen elírás volt de Freud beütött mint látható.. szóval az ott egy kellett akart lenni… - Krisz) és mivel mindenki halat szeretett volna Eszti kivtelével, ezért csirkét ettünk! Drága volt és kevés, de finom. Úgyhogy gyorsan beugrottunk egy Family Martba (hiányoznak a szöuli barátaink!!!!) és vettünk kólát és sojut és kekszet és csokit és csipszet is, mert ugye egészséges táplálkozás. Aztán viszamentünk a strandra. Mint a főnökök! És le is telepedtünk egy nagy ezüstöt izére amit egy néni árult és… Hát így ja. Eszti kiegészítése: amúgy egy bácsinál vették és pokrócként funkcionált de miiindegy…
Ültünk a homokban, ittunk és bámultuk a tengert (khm meg hát az embereket…), és ne szépítsük, a környezetünk felváltva versengett a figyelmünkért, és repkedtek az angol mondatok… vagy angolnak szánt nagyon kedves… bókok? Vagy valami ilyesmik… Eredeti tervünk szerint az utolsó metróval mentünk volna. Ám ez nem jött össze. De ne szaladjunk előre! Rozi, kérlek, hagyd már Geng rebloggolását és folytasd…
(Anyu, apu, ezt hagyjuk :D)

Jól van na, de hát mit tegyek, ha egyszer ilyen szekszi! o.O”
Tehát, ülünk a parton azon az ezüst izén, mint a főnökök, kegyetlenül osztunk mindenkit magyarul, röhögünk egy iszonyatosan részeg nénin, aki a szintúgy iszonyatosan részeg férjével egyetemben ritmikus egymásutánban mondhatni belehuppant a tengerbe (“de néni kérem tessék vigyázni, mert be tetszik lenni baszva a néninek!”, intette óva Rozi a hölgyet az első meredek dőlésszögű lépés után), és egyszer csak… “You want to drink with us?”
Felnéztünk. Ők is. Voltak négyen, és úgy legalább tizenhét évesek. Állításuk szerint ugyan mindnyájan húsz fölött voltak, de azért a Ho:A nem ma jött le a falvédőről. Mindenesetre, úgy döntöttünk, legyen egy jó estéjük! A felelősség nem a miénk, ők mondták. (Anyu, apu, NYUGI, nem vagyunk se terhesek, se pedofilok, se semmi! Tényleg! Csak röhögtünk! És most olvassatok tovább <3) Mindenesetre ha ők így, hát mi is. Legalábbis én, Rozi, mindenképp.

A “how old are you?”-kérdésre csípőből rávágtam a szende “i’m 20”-k után, miszerint huszonnégy, és onnantól kezdve úgy voltam kezelve…
Hát, mint egy főnök.
Tudniillik, a koreai nagyon illedelmes nép; még a baráti társaságokban is nagyobb körű tisztelet illeti meg a legidősebbet, aki most némi füllentéssel én lettem. “Sister” volt az első reakció, de utána nem sokkal később sikerült őket rávenni, hogy noonának hívjanak (Anyu, apu, habár most biztos röhögtök, de mindenesetre a koreai fiúk így szólítják a náluk idősebb lányokat, és egyébként nővért jelent, olyasmi, mint az oppa, szükség esetén lapozzatok vissza!). Mindenesetre édesek voltak, hoztak inni-enni, és tényleg apait-anyait beleadtak, hogy levegyenek minket a lábunkról, törött angol ide vagy oda. Egyébiránt a környező társaságok roppant féltékenyek voltak rájuk, de ettől függetlenül voltak még páran, akik megpróbáltak ismerkedni velünk. D’awww.
Az ismerkedés egyébiránt egészen jól ment, habár mi hárman lábmosás címszó alatt elvonultunk a tengerhez idiótát csinálni magunkból, mert az érdekesebb volt, mint a kínos csendek, amikkel ÉN SE TUDTAM MIT KEZDENI BAZMEG. ÉN.

Mindenesetre, amíg mi lábat mostunk és hatalmas szívecskékkel egyetemben belevéstük a homokba Balcsi oppa nevét, akit egyébként annyira hiányolunk, hogy az már szinte vicces, a többiek jól elbeszélgettek. A srácok kedvesek voltak, segítettek nekünk taxit is fogni az este végén, tök szép homokvárat építettünk velük, és őszintén szólva, nem tűntek ártalmasnak, sőt, mi több, inkább egy kicsit bárgyúnak. Három körül váltak el útjaink, ők elpályáztak valamerre, miután beraktak minket két taxiba, mi meg…
Hát, átéltük életünk legviccesebb taxizását, de azért beszartunk egy kicsit, na.
A csapatfelállás a következő volt: Móni és Blanka az egyik kocsiba, Krisz, Eszti és Rozi a másikba, mivel öt embert egy sofőr sem volt hajlandó fölvenni. Miután kinyökögtem a bácsinak, hogy hova vigyen minket, ő beletaposott a gázba.

Olyannyira, hogy tíz perc se telt bele, ő már három piros lámpán is átment, mint egy főnök. (Anyu, apu, most jön a magyarázat: a “mint egy főnök” a “like a boss” direkt fordítása; ez a kifejezés internetes berkekben elég népszerű, arra a szituációra használjuk, amikor leszarod a szabályokat, az van, amit te akarsz, te vagy a főnök. A fordításra azért volt szükség, mert annak ellenére, hogy nem biztos, attól tartottunk, hogy a bácsi esetleg ennyit azért megért angolul. Bár Pusanban ki tudja - ugyanis itt található a világ egyetlen McDonald’sa, ahol csak a biztonsági őr beszél angolul, és ő is csak címszavakban.) Egyébként Pusanban mindenki úgy vezet, mint egy főnök, meg mondjuk mint egy őrült is; vannak olyan kereszteződések, ahol nincsenek lámpák, hanem így elindulsz előre, azt vagy meghalsz, vagy nem. A badass meg Adam kedvenc szavajárása; a magyar nyelv, a gulyás, a koreai szak, meg nagyjából minden második dolog badass, szerinte legalábbis. Úgyhogy a KRESZ is az, az már egészen biztos.
Tehát, a nagy főnökösködés közepette, mi annyira jól eldumálgattunk (értsd ordítoztunk csóri bácsi fülétől tíz centire magyarul), hogy nem is igazán figyeltünk arra, hogy merre megyünk. Akkor egy kicsit már gyanússá vált a téma, amikor hirtelenjében a sztrádán találtuk magunkat. Na hát, mondanom se kell, Kriszt kiverte a hideg verejték, és azonnali hatállyal a veséje jövőjéről kezdett kérdezősködni, én meg nyugtatgattam, hogy ne fosson, mer egyrészt béke van, másrészt meg mert amíg engem lát, addig baja nem lesz. Azért a huszadik (igazából öt volt, mindegy, de pánikhelyzet volt!!!4!!IVnégy!!) percnyi sztrádázás után már én is kissé megijedtem, mondhatni beszartam, de még mielőtt önként ajánlottam volna fel a bácsinak a májamat, egy éles kanyarral ismét a belváros felé fordultunk. (Adam később mondta, hogy minden bizonnyal ez volt a legrövidebb út a tengerparttól a belvárosig. Hát bazmeg.)

A Pusan National University metrómegállónál tett le minket a bácsi, akit egyébként faszán letegeztem, pedig különben kurva udvariasan meg akartam kérni, hogy ugyan tartsa már meg az aprót, maga mocskos állat, mindenesetre némi kóválygás után végül a Sas leszállt, és a Ho:A tagjai egyesültek Houstonban, mármint Pusanban. Mint kiderült, Móniék is ugyanezen az úton jöttek haza, de ők vese és máj helyett a szívüket gondolták odaadományozni a szintúgy ártatlan és kedves, szervkereskedő kilétéről mit sem sejtő bácsinak. Lényeg, ami lényeg, túléltük életünk első taxizását Pusanban, és ettől felvillanyozva végül édesdeden álomba szenderültünk Nicole és Adam nappalijában, úgy fél négy tájékán. Ennyit arról, hogy korán kelünk, és fasza turisták leszünk.

Meglepő módon azonban, tízkor felébredtünk! Gyakorlatilag fél tizenegykor sikerült összekaparnunk magunkat; Krisz és Móni a kétszemélyes, felfújhatós matracról kászálódott le, Eszti az egyetlen kanapéról, a vízitúra-crew, Rozi és Blanka pedig a földről… Fel? Igen, onnan az ember fölfelé kászálódik.
Ezt követően még legalább két óránkba került, hogy embert formáljunk magunkból, és elinduljunk városnézés… Helyett strandra! A változatosság kedvéért most egy másikra, a Gwangallira, ami Pusan második legnagyobb, legszebb és legmocskosabb strandja. Az idő azonban nem gondolta úgy, hogy kedvezni fog nekünk - mindenesetre Eszti, Blanka és Rozi ennek ellenére megmártóztak a kellemesen hűvös, kellemetlenül sós, és irgalmatlanul piszkos vízben. Na jó, a Balaton rosszabb. De mi jobban szeretjük! <3
Strandolás után még kóvályogtunk egy kicsit a parton, aztán hazajöttünk, mert tegnap megbeszéltük Adamékkel, hogy együtt fogunk vacsorázni. A metrómegállóra néző, hosszú sétálóutcában találkoztunk Adam egy amerikai-koreai barátjával, Jeremyvel, aki csatlakozott hozzánk, és rövidesen be is foglaltunk egy különféle tengeri herkentyűket kínáló éttermet, ahol Eszti legnagyobb örömére volt CSIRKE is. Íme, a vacsink:

Vacsi után hazajöttünk, és most itt ülünk Münyike (anyu, apu, ez Rozi laptopjának a neve) fölött, és írjuk ezt a dupla bejegyzést, amiből már baromira elegünk van, úgyhogy innentől kezdve visszatérünk a rendes blogoláshoz. Holnap megyünk vissza Szöulba, BALCSIHOZ <3, na meg nem utolsó sorban Szabinnyóhoz, aki egyébiránt Szabina, a Szalai, mellékállásban Ayumi, és csatlakozott a Backpacker’s Mr. Sea csapatához egy hétre, hogy boldogítson mind minket, mind Balcsi oppát, mielőtt a nyári egyetem a kezdetét venné.

Repkednek a csókok innen Pusanból, a főnököktől, akikről most bebizonyosodott, hogy valóban iszonyú szar turisták, nem elmenni a pusani halpiacra, bazmeg;

Rozi, Blanka, Krisz, Oppa (Móni), Eszti